Egyszer volt, hol nem volt...
Nem, ez így nem igaz!
Sosem volt, s vajon hol lehetett, ha lehetett?
Tegyük fel, hogy valamikor, réges -régen kezdődhetett ez a történet, és épp azon a gyönyörű Karácsony estén, amikor a nyolc éves kicsi lány lázasan csomagolta ki az ajándékait.
Került elő a dobozokból gyönyörű porcelán baba, búgócsiga, szőrme sapka, és fényes vasú, hófehér korcsolya. A sok-sok leszaggatott színes papír beborította, és eltakarta a legeslegutolsó dobozt, amit a kislány fiútestvére gonoszkodva dugott el a háta mögé.
Pedig fiú is sok-sok szép ajándékot kapott! A karácsonyfa alatt ott volt a roller, a játékpuska, a társasjáték, hozzá pedig a dobókocka.
A kislány (nevezzük, mondjuk Lidikének) észrevette, hogy testvére leszaggatja az ő dobozáról a csillogó piros csomagoló papírt, miközben kárörvendően nevet rá.
Több se kellett Lidikének, nyomban hajba kaptak, és csak a papa tudta őket lecsillapítani, szétválasztani, majd mérgelődve betessékelni őket az ebédlőbe. A fiú a háta mögé dugva a dobozt, fogadott szót.
A vacsoraasztalnál a terítő alatt a fiú óvatosan kivette a dobozból a kislány ajándékát, az aranysárga mackócskát. Azonban tovább gonoszkodott. Nagyot gondolva, kezébe véve a tányérján lévő torta szeletet, a mackó szájába tömködte, annak bundácskáját összemaszatolva...
A csoki torta krémjétől az aranysárga szőrme barna és ragacsos lett. Hiába törölgette szalvétájával a gyerkőc, azzal csak még jobban szétkente a mackón, szegénynek még a hasára is jutott az édes mázból.
Persze, a kislány látta mindezt, mert benézett az asztal alá, de nem akarta a karácsonyi estebéd hangulatát teljesen elrontani, és a papát végképp magukra haragítani.
De azért mégis egy jóóó nagyot belerúgott testvére sípcsontjába, aki hangosan felkiáltott a fájdalomtól. A papa erre irgum- burgumozva, a mama pedig sopánkodva vezettette fel őket a szobájukba nevelőjükkel, hogy nyugovóra térjenek. Mindkét gyermek alvást imitálva bújt meg az ágyában. Azonban, ahogy a nurs leoltotta a lámpát és becsukta maga mögött az ajtót, újból egymásnak estek. A mackót ráncigálták, akinek fel is szakadt a hasa. A szalma kibuggyant belőle, és lehullott a földre. A fiú nagyon megijedt ettől a látványtól, és dühösen hozzádobta nővéréhez a macit, majd végre a fal felé fordult és elaludt.
A lányka végre magához ölelhette maszatos maciját. Maga mellé fektette, vékonyka karláncát a mackó hasába gyömöszölve próbálta begyógyítani annak sebét, mert édesanyja szerint a karláncon bizony, egy valódi varázs kő van, ami akár varázsolhat is. A lányka hitt benne, hogy meggyógyul reggelre kicsi mackó barátja. Azt is tudta, érezte, hogy ezentúl elválaszthatatlan barátok lesznek, és mosolyogva nézett macija, még sötétben is csillogó szemeibe. Így aludtak el.
Másnap reggel a nagyszülők érkeztére szaladtak le szobájukból a gyerekek, de a fiú visszalopózott, kinyitotta az ablakot, és kihajította a sérült hasú, csokival összekent játékszert.
Maci nagyot puffant a macskakövön, amit egy arra sompolygó kóbor kutya észrevett, és odarohanva elkezdte nyalogatni pofácskájáról a csokoládé maradványát, majd szájába véve, megindult a kikötő felé. A kikötő mólójánál belebotlott egy csapat kóbor macskába, akik körbeállták a csont sovány kutyát, s körmeiket kimeresztve, karmolták össze annak orrát, fülét, s csenték el tőle féltett kincsét. A kutya szűkölve hagyta a rühesekre a tulajdonát, amit azok marcangoltak tovább. Ennek vetett véget a móló mellett horgonyzó hajó "rum- párába burkolózott" matróza. Hangosan siccegetett feléjük, mire a macskák jól ismerve a mindig dülöngélve bicegő (macskagyűlölő) matrózt, szertefutottak. Az egyik macska azonban, a „félszemű fekete rühes" hegyes fogai közt tartva macit, felcipelte őt a vastag hajókötélen egyensúlyozva, ami összekötötte a vízen ringó hajót a mólóval. A fedélzetre érve friss és nagybecsű zsákmányával, egy üresen kongó rumos hordóban bújt meg a másnapi indulásig. Reggel azonban nagyon gyorsan elhagyta a hajót, mert már korgott a gyomra. Maga után hagyta a szörnyű megpróbáltatásokat átélt mackót.
A hajó kifutott a tengerre, majd az óceánra. Útközben számtalan helyen kikötöttek, és az öreg, rum szagú matróznak lett ezentúl kegyeltje az elárvult maci, akit az üres hordóban lelt meg rum után kutatva a vén, ámde jószívű tengeri medve. Összeöltögette (a maga módján) annak szalma gyomrú bundáját, s levágva csíkos matróz pólójának ujját, pulóvert varrt a kis barátnak. A mackó a hosszú tengeri-, és óceáni utak során egyre csak öregedett, koszolódott, miközben a nap is kiszívta színét, s szőre is csak néhol kandikált elő, de a szemei ugyanolyan szépen ragyogtak, ha csak nem még szebben! Az idő nem fogott, nem tett kárt szemei ragyogásán, meleg, barna színén.
Hosszú, hosszú évek, évtizedek múltak így el, ki tudja, mennyire hosszú idő.
Az öreg, falábú matróz is eltűnt egy idő után, majd más matrózok jöttek, aztán a hajó is csak egy üszkös ronccsá fogyott, végül a hajótemetőben kötött ki, ahol a túrkászok elvittek róla mindent, ami mozdítható. Macit is. Egy rongyos, piszkos, és orrfacsaróan büdös túrkász találta meg macit, és elvitte egy levendula illatú, tiszta üzletbe, ahol csengő pénzeket kapott érte cserébe. Az üzletben a tulajdonosnő nagy szeretettel vette kezébe a sokat megélt, világlátott macit. Kikefélte megmaradt szőr tincseit, levette róla elrongyolódott csíkos felsőjét, megtisztította szemeit, és egy nagy zöld szalagot kötött lötyögő nyakába, hisz Karácsony első napjának délelőttje volt.
A nő azzal a szándékkal tette ki macit üzlete kirakatába, hogy ezen a napon talán, még örömét leli benne valaki. Délutánra elcsendesedett a város, az utcákon alig járt ember, s a lámpák fényei is felragyogtak. A hó is szállingózni kezdett, s egymásután eresztették le az üzletek rolóit.
Lídia néni fázósan slattyogott hazafelé, botjára támaszkodva, és rá-ránézett a még világosságot árasztó kirakatokra. Ő így ünnepelte a Karácsonyt... Hisz senkije sem volt, senki sem várta odahaza. Csak a kirakatok ünnepi fénye melengette meg fagyos szívét.
Szép lassan elbicegett az Antikvitás előtt, majd visszafordult, mint aki nem hisz a szemének. Valóban nem akarta elhinni, hogy macit látja! Csúnyácskán, szinte már szőrtelenül, meggyötörve láthatta viszont rég elveszettnek hitt kis társát, aki csak egyetlen egy estén, egyetlen egy éjszakán volt igazán és valóban az övé, de az az este és az a szempár feledhetetlen maradt számára.
Becammogott (magához képest nagyon is gyorsan) az üzletbe attól félve, hogy bárki is megelőzheti szándékában, és azon nyomban kikérte a mackót a kirakatból. Nézegette, s remegő, csontos kezeibe véve, a szemüvegét az orrára tolva bizonyosodott meg, hogy hetven éve elveszett kis kedvencét találta meg...
Kiváltotta sok-sok csengő pénzért, s becsomagoltatta. Hazaérve rögvest kivette a piros papírdobozból, ollót vett a kezébe, és felbontotta a mackó hasát. Belekotort a viseltes szalmába, és kitapintotta ujjaival a láncot, a régen belerejtett csodatévő karláncot. Határtalan boldogságot érzett! Összeöltögette a kicsi testet (a karláncot benne hagyva) és a hintaszékébe ülve magára, és a mackóra húzott egy durva lópokrócot. Szorosan magához ölelve régi-új barátját, melegedtek össze a fűtetlen lakásban.
Boldog volt.
Rég volt olyan boldog!
Halkan, bele- bele köhécselve dúdolt egy réges -régi gyermekdalt macinak, annak gyönyörű szemeit nézve, majd egy kis idő után elhallgatott. Nagy, nagy csend lett, még a kint szállingózó hó nesze is jól hallatszott... Maci jól érezte magát az óvó karokban, a meleg ló pokróc alatt.
Csak nézte, nézte az öreg nő szemeit és ő is felismerte benne a régen volt kicsi lányt, Lidikét.
A nagy csendet kihasználva elkezdett mesélni, és csak mesélt, és csak mesélt, az átélt kalandjairól.
Mesélt neki a Távol Keletről, mesélt az indiánokról, mesélt a tündérek országáról, mesélt az első repülőről, mesélt a Titanicról, az óriási hajóról, és csak mesélt, mesélt, mesélt…
Lehet, hogy mackó még most is mesél, hisz ezernyi kalandban volt része, miközben a hintaszék csak billeg előre, hátra, előre, hátra, előre...
Hisz sosem volt, hol sem nem volt, de vajon lehetett?
Hm?
Igen.
Mesében lehetett.
Az enyémben…
Szita Gabi- Gabi Sieve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése